11. fejezet

A vetélytárs

Sesshoumaru elkapta a feléje zuhanó nőt, és magához ölelte. Sakura a férfi vállaiban kapaszkodott meg, és zavartan nézett a démon szemeibe. Sesshoumaru nyugodt szemekkel pillantott a nőre. Kellemes érzés töltötte el, még soha nem érezte ezt, bármelyik nőt ölelte. Ez más volt. Valami számára furcsa, ismeretlen érzés. Ahogy a lány keblei a mellkasának nyomódtak, elöntötte a vágy. Legszívesebben most rögtön a magáévá tette volna a nőt, de tudta, hogy ez a varázs nem egy alkalomra szól, hanem egy egész életre. Nincs menekvés, de nem is bánta. Még senki közelségét se hiányolta így, mint Sakuráét. És most itt van a karjaiban. Akárcsak hajnalban. Nézte, ahogy lány égszínkék szemeiben visszacsillan a napfény, ám ettől izgalma még jobban fokozódott. Gondolataiból Sakura hangja zökkentette ki.

-Gomen nasai... -mondta, szinte suttogva. Zavarban volt, hogy gyengesége ilyen helyzetbe hozta. -"Ó, kamik! Most mit gondolhat rólam? Azt hiszi, hogy szándékosan tettem... Mint amikor először megcsókoltam, és ő ellökött magától... És utána miket mondott! De olyan jól érzem így magam... bárcsak megállna az idő!" -gondolta, arcán pír jelent meg, tekintetét lesütötte. A szellem szája szegletében mosoly bújkált a lány zavara láttán.

-Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem tettél. -erre Sakura ismét a férfi szemeibe nézett, és már ő is mosolygott.

-Örülök, hogy itt vagy. -lehelte, és még jobban a démonhoz bújt, és a vállára fejét. A férfi most még szorosabban ölelte magához a törékeny testet. Lehunyta a szemeit és mélyen belélegezte a lány mámorító illatát.

-"Mint a frissen nyílt cseresznyevirág, a nyári eső után"...-gondolta a szellem. Egyik keze lecsúszott a lány derekára, míg a másikkal a nő selymes haját simogatta. A meleg szél meglebbentette a hajukat.

-Anata wa utsukushii... (gyönyörű vagy) -suttogta a férfi. Sakura ekkor felnézett és ajka közeledett démonéhoz. Mikor ajkuk összeért, egy vékony hang rángatta vissza őket az álomvilágból.

-Sakura-sama, Sesshoumaru-sama, Kageromaru-sama mondta, hogy rizskekszet kértek. Gomen nasai... -Kozeri hangja remegett, hiszen olyat látott, amit nem kellett volna. A pár gyorsan szétröppent, míg a férfi hidegen nézte az előttük térdelő fiatal lányt, addig Sakura próbált úrrá lenni zavarán.

-Köszönjük, Kozeri-san, most elmehetsz. -mondta végül közömbös hangon Sakura. Kozeri letette a tálcát az asztalra, meghajolt majd távozott. Sakura visszament a szobába és leült a futon szélére. Sesshoumaru követte a lányt, de ő a shouji előtt telepedett le, hátát a shouji sarkának támasztva.

-Azt hiszem, még gyenge vagy sétálgatáshoz.

-Honto, csak nem volt kedvem ilyen szép időben bent ülni. -sóhajtott a lány.

-Talán majd holnap. -nyugtatta meg a férfi.

-Te viszont úgy látom, sokkal jobban vagy, a kamiknak hála. -mosolygott kedvesen a démonra Sakura.

-Valóban. A nagyapád azt mondta, hogy még nem tanácsos nagyobb harcokba keverednem.

-Igaza van. Felszakadhatnak újra a sebeid. Mint tegnap...

-Semmiség. Gyorsan gyógyulok, youkai vagyok.

-Hai, de néhány napot neked is pihenned kell, míg teljesen elmúlnak a forradások. A nagyapa megjavította a páncélod.

-Úgy látszik sok mindenhez ért.

-Honto, meddig maradsz nálunk? -kérdezte Sakura kicsit bizonytalanul.

-Meddig maradjak? -a démon szája szegletében gúnyos mosoly bújkált, de ez inkább viccelődő volt.

A délutáni nap szikrázóan sütött, a magas, izmos férfinak, aki egy fa törzsének támaszkodva ölbe tett kézzel álldogált, nagyon melege volt. Lófarokba kötött, hosszú sötétbarna haja úszott a feltámadó meleg szélben. Lova békésen legelt a közelben. Odament a kéken csillogó patakhoz, és leült mellé. Kezeivel vizet fröcskölt szép vonású arcába, hogy némiképp hűsítse magát. Elgondolkodva bámulta saját tükörképét. -"Sehol se találom a bátyámat, lehet, hogy már nem is él. Senki nem tud róla semmit." -ujjaival elkezdte kavarni a vizet. Eszébe jutott haldokló apja, ahogy ott feküdt a lerobbant udvarház egyik sötét szobájában. Valami rejtélyes kór kínozta. Anyja ekkor már rég halott volt. Apja valaha szamuráj volt, de ura elesett egy csatában, melyet a szomszédos daimjóval vívott. Apja elmenekült a harcból néhány társával együtt. Többet már nem harcolt, vett egy házat és egy kertet, félretett jövedelméből, és szerényen éldegéltek. Ő ekkor még egészen kisfiú volt. Bátyja, egy örökös lázadozó, mindig csak rosszan törte a fejét. Aztán egy nap, minden szó nélkül elment otthonról egy részeges barátja hívására. Anyja belehalt a bánatba, mert hiába keresték a fiút, az nem került elő. Ő kettesben maradt az apjával, együtt művelték a földet. Már 19 éves volt, mikor apja beteg lett, ő ápolta, de még az orvos is tehetetlen volt. Ott térdelt az ágya mellett és tisztán emlékezett szavaira.

-"Keresd meg a bátyádat, és mondd el neki mi történt." -suttogta rekedten az apja, és megszorította a kezét. A csontos ujjakban már nem volt erő.

-"Igen apám, úgy lesz, ahogy akarod." -viszonozta a kézfogást, szemeiben könnyek gyűltek.

-"Büszke vagyok rád, te vagy az én egyetlen fiam..." -keze kicsúszott, feje oldalra billent és kilehelte a lelkét.

-"Namu amida Bucu" (dicsőség Buddhának) -suttogta, és lezárta az öreg szemeit, a könnycseppek, csillogó drágaköveként hullottak le a szemeiből, hogy ezernyi darabkákban essenek szét apja merev arcán.

"Elmúlt hát a nyár,

Hogy elvigyen a tél." - ez lett a halotti verse.

A temetés után, nyakába vette a világot és útra kelt. Bátyjáról senki sem tudott semmit. Sok minden történt vele, míg ide keveredett pár éve a Takashima-kastélyba. És most itt ül a patak partján. Az élet rohan tovább, mintha semmi sem történt volna. Felnézett az égre, ami makulátlanul kék színben pompázott. Egy női alak tűnt fel képzeletében. Hosszú zöldesfekete haját a szél lengette, kék szemei őt nézték. Rózsaszín ajkaiból csilingelő nevetés tört ki, mely bezengte egész elméjét.

-Sakura... -suttogta maga elé. -"Látni akarlak..." -odasétált a lovához, felpattant rá és elvágtatott a kastély felé.

A táj sötétségbe burkolózott, a fényes Holdsarló kacagva tekintett le az elcsendesedő városra. A lakóházakban égtek a mécsesek. Az élet már csak az ivókban és a teaházakban volt élénk, melyek ereszein színes világító lampionok csüngtek alá. Az utcákon érezni lehetett a különböző füstölők aromáját, melyeket az esti szellő összekavart. Az őrség csendesen mászkált a városban. A kastélyban, a dolgozószobában Kageromaru ült az íróasztala előtt. Mára befejezte a papírmunkát. Elégedetten kortyolt a chából. Ekkor valaki megkopogtatta a shoujit.

-Kageromaru-san, bejöhetek? - magas férfi alakja rajzolódott ki a tolóajtó mögött a mécsesek fényében.

-Persze, gyere csak be, Takemaru-san. -hívta be barátját a félszellem. Takemaru belépett, és meghajlással köszöntötte a tartományurat, aki viszonozta ezt, majd az egyik párnára mutatott: -Dozo suwaru.(ülj le)

-Domo. -felelte Takemaru, és kényelmesen elhelyezkedett a puha párnán.

-Örülök, hogy visszatértél. Sakét?

-Hai, domo.

-Kijuuki-san! -szólt ki egy szolgálónak Kageromaru. A világoskék kimonót viselő, sötéthajú fiatal lány rögtön megjelent.

-Hai, Kageromaru-sama. -hajolt meg alázatosan a lány.

-Hozz nekünk sakét. -mondta a lánynak, aki gyorsan teljesítette a kérést, majd távozott. Kageromaru kiöntötte a kis csészékbe a sakét, és megkínálta barátját. -Nos, sikerrel jártál, Takemaru-san?

-Iie, senki nem tud róla semmit. -belekortyolt a sakéba. -Szerintem már halott.

-Nagyon sajnálom, Takemaru-san. Szívesen megismertem volna a bátyádat.

-Arigatuo. Karma, ne? -mosolygott keserédesen Takemaru, és kiitta a csészét.

-Az. Még egy sakét?

-Hai. Domo. -odatartotta csészéjét, hogy barátja kitöltse neki az italt. -Mi történt itthon, míg távol voltam? Neked biztosan több mesélnivalód van, mint nekem, Kageromaru-san.

-Legyőztem Fehér Tigrist és csapatát. Most már nem háborgatja a békés lakosságot.

-Ez tényleg jó hír. Örülök a sikerednek, Kageromaru-san. Erre igyunk! -emelte csészéjét. -Szívesen ott lettem volna. -mindketten megitták a sakét. Most Takemaru töltötte tele a csészéket.

-Arigatuo. -biccentett Kageromaru.

-Sakura-san hogy van? -tette fel a kérdést Takemaru, igazából ez érdekelte a legjobban.

-Most már sokkal jobban.

-Mi történt vele? Az a youkai bántotta, akit a barlangban ápolt?

-Iie. Egy semmirekellő oni megmérgezte, és Sesshoumaru mentette meg.

-Sesshoumaru?

-Hai. Ez a neve a szellemnek. A Nyugati Területek ura. Most a kastélyunk vendégszeretetét élvezi.

-Oh, értem... -mondta Takemaru és lenyelte a sakéját. Kageromaru is követte a példáját, majd újra töltötte a csészéket. Takemaru egyáltalán nem örült ennek a hírnek, eszébe jutott a beszélgetése Sakurával a vízesésnél. A lány ránézett igéző kék szemeivel és ezt mondta:

-"Sajnálom, Takemaru-san, én már szeretek valakit, így nem élhetek veled..."

-"Ez biztos?"

-"Igen, sajnálom, én is szeretlek, de nem úgy..."

Erre gondolatra összeszorult a szíve. -"Ezt a szellemet szereti, ez biztos. Soha nem lesz az enyém... Nem hagyom... Nem hagyom, hogy ez az átkozott szellem elvegye tőlem..." -gondolataiból Kageromaru hangja zökkentette ki.

-Takemaru-san? Jól vagy?

-Nanda? Oh... persze, csak elfáradtam, egész nap lovagoltam. Bocsáss meg, Kageromaru-san. -mondta, és megitta sakéját. -Azt hiszem, jobb lesz, ha nyugovóra térek.

-Természetesen. -bólintott Kageromaru, miközben barátja felemelkedett a helyéről, ő is követte példáját.

-Oyasuminasai, Kageromaru-san. -hajolt meg Takemaru, Kageromaru is meghajolt.

-Oyasuminasai, Takemaru-san. -köszönt el ő is, majd visszaült a helyére, és öntött magának még egy sakét.

Takemaru behúzta maga mögött a shoujit, és elindult a lakosztálya felé. Feje elnehezedett a sakétól, és a lesújtó hírektől. Beérve a szobájába, ledobta katanáját és vértjét, hiszen, alig, hogy hazaért, első útja Kageromaruhoz vezetett. Kivett a beépített szekrényből egy tiszta kimonót, szólt a szolgáknak, hogy készítsék elő a fürdőjét, majd az o-furo-k (fürdőházak) felé vette az irányt. Kilépve a kertbe, rátért a kövekkel kirakott ösvényre. A Hold fénye visszatükröződött a tavacskák felszínén. A cikázó szentjánosbogarak lámpásként világítottak az éjszakában. A tücskök, kabócák és szövőbogarak teljes hangerővel rázendítettek. Az ösvény elkanyarodott, ő befordult a sarkon. Megtorpant. Két alakot pillantott meg a Sakura lakosztálya előtt lévő teraszon. Az egyik Sakura volt, míg a másik egy ezüsthajú férfi. Egymás mellett ültek, és a lány neki volt dőlve a férfinak, és a férfi egyik kezével átkarolta a nőt. Csendben voltak. A férfi ekkor felé nézett, valószínűleg észrevette, hogy nincsenek egyedül. Elindult feléjük. Sakura is ránézett, és arrébb húzódott az ezüsthajútól, mintha valami rossz dolgon kapták volna rajta.

-Konbanwa, Takemaru-san. -szólalt meg a lány. -Örülök, hogy hazatértél.

-Konbanwa, Sakura-san. Örülök, hogy jól vagy, hallottam mi történt.

-Arigatuo. Ez a személy itt, Sesshoumaru, ő mentett meg a szörnyetegtől. -mutatta be a démont a lány.

-Hajimemashite, (örvendek) Sesshoumaru. -mondta hidegen Takemaru. Jól megnézte magának a vetélytársát. Legszívesebben megölte volna a démont, ám ez nem látszott az arcán.

-Én is, Takemaru. -biccentett az inuyoukai közömbösen. Ezt a gesztust is csak Sakura miatt tette meg, aki barátként tekintett Takemarura. Más körülmények között már végzett volna vele. Érezte a férfiból áradó gyűlöletet és féltékenységet.

-Nos, csak fürdeni indultam, úgyhogy megyek. Oyasuminasai. -mondta és távozott a fürdőházak felé.

-Oyasuminasai, Takemaru-san. -szólt utána a lány és visszabújt a szellemhez, aki átkarolta.

-Milyen bosszantó egy alak... -lehelte maga elé Sesshoumaru, akinek kifinomult érzékeit nem lehet becsapni.

-Hm? -nézett rá Sakura.

-Iie... -rázta meg enyhén a démon a fejét. -"Baka yaro, (elfajzott hülye) Sakura az enyém...és ha bonyodalmat okozol, megöllek!" -tette hozzá gondolatban. Egy pillanatra arany szemei sötéten villantak meg.

folyt. köv.